A védelmező 3 kritika: Denzel Washington lő és döf Szicíliában a véres harmadik részben.

2014-ben a The Equalizer egy olyan világot tárta elénk, ahol a legveszélyesebb ember egy kiképzett gyilkos, aki meg van győződve arról, hogy remek életvezetési tanácsadó is lenne. A volt hírszerző tisztet, Robert McCallt, akit Denzel Washington komoly méltósággal alakít, képes udvariasan rávenni az embereket arra, hogy gyorsételek helyett salátát egyenek, és egyben le is tegezi a nyakunkra akasztott orosz maffiózókat. Most, miután 2018-ban a The Equalizer 2-ben lelökte Pedro Pascalt egy szikláról, McCall visszatért, hogy festői Szicíliában döfje át a maffiózók szemgödrét pisztollyal.

Antoine Fuqua akciófilmsorozata, amely nagyjából az Edward Woodward által a nyolcvanas években képviselt tévésorozaton alapul, a tipikus "bosszúangyallá" tette McCallt, azaz a szent embere, aki az emberiség piszkos munkáját végzi. Legjobb esetben - és a The Equalizer 3 olyan jó, mint az első film - Washington figyelemfelkeltő képességét tökéletesen ellensúlyozza Fuqua barokk, véres akciójeleneteivel.

McCall egy part menti olasz városba érkezik, és azonnal elbűvöli a helyi baristát (Gaia Scodellaro), annak ellenére, hogy kizárólag teát rendel, amit kizárólag „idős hölgyeknek és angoloknak” szánnak. Természetesen a hely tele van a Camorra nevű maffia típusúakkal, Vincent Quaranta (Andrea Scarduzio) vezetésével, aki emberek formájában Ferrari. Ki akarja űzni a helyieket otthonaikból, hogy üdülőt alakítson ki. McCall természetesen nem tűri el, hogy a kedves embereket zaklatják, így elkezd néhány Camorra karot és koponyát törni. Eszik. Imádkozik. Gyilkol.

A The Equalizer 3 elismeri, hogy McCall (és így Washington is) öregedett, de elég szerény ahhoz, hogy elkerülje az önimádó "örökség folytatás" kliséjét, még akkor is, ha bemutat egy új, fiatal ügynököt, akit Washingtonnak a Man on Fire című filmjében szerepelt társa, Dakota Fanning alakít. McCall, úgy tűnik, egy kicsit lágy szívűvé vált, és egy korai ítéletbeli hiba egy golyót eredményez a hátában. Botot kap, és egy kicsit vánszorogva jár, annyira, hogy az egyik helyi nonna felkiált: „lassan!”, miközben mindketten felmásznak a város templomának lépcsőjén.

De ezek a filmek mindig is egy olyan főszereplőről szóltak, aki meggyilkol, majd gondosan elgondolkodik az elkövetett gyilkosságok morális védelmén. Bármilyen önvizsgálat Richard Wenk forgatókönyvében csak a megszokott üzletmenet. És, bár a zeneszerző, Marcelo Zarvos sikoltó akkordjai egy élesebb, modern frissítést sejtetnek, ez még mindig nagyrészt egy visszafogott ügy, a nonszensz konzervatív szleng használatától, mint a „dzsihád drog”, a jelenetig, amikor egy rendőr gyönyörű, többnyire csendes feleségét a maffia támadja meg éppen akkor, amikor nem visel nadrágot. Fuqua legalább a legtöbbet hozza ki a tipikus, római katolikus lázálom ábrázolásából Olaszországból. Vér fröccsen egy színes üveg ábrázolásra a Szűz Máriáról. Hősünk bűnbocsánatot kér a kőangyalok figyelő szemei alatt. Egyetlen fénysugárban mutatják be újra a közönségnek, mintha az isteni melegség áldásában részesülne. McCall itt sokkal többet egyenlít, mint a film száraz, furcsán akciómentes előzményében, néhány olyan ölési módszerrel, mint az első film hátuljába döfött szegező pisztoly. Bár nem valószínű, hogy ennek a sorozatnak nagy jövője lenne, Washington teljes filmsztár módjának megtekintése soha nem kellemetlen kilátás.